A február 4.-i Rákellenes Világnap alkalmából ma egy személyesebb jellegű bejegyzéssel készültünk nektek. Ifjúsági nagykövetünk, Merci írása következik.
Időszámításunk kezdete
2017. július 31. Egy dátum, de mégis annyi érzés kapcsolódik hozzá. 2 nappal voltunk a 23. szülinapom után. Őszintén szólva csak foszlányok vannak meg abból a napból. Addigra már lassan 1,5 orvosról orvosra, kórházról kórházra jártam, hogy kiderüljön mitől nőtt a tarkómtól a szegycsontomig
terjedő pukli a nyakam bal oldalára. Az ultrahang annyit már megmondott, hogy a nyirokcsomóim rendeztek egy kisebb bulit. De a miértek még tisztázatlanok voltak. Aznap délelőtt felhívtam a SOTE I. számú patológiáját a biopszia eredménye miatt. Előzőleg azt mondták aznap érdeklődjek.
A telefonban egy kedves, hallásra talán idősebb doktornő megkért, hogy amint lehet fáradjak be és vegyem át a leletem, nem szeretné telefonban elmondani. itt már szólt a riasztó a fejemben. A patológián egy közepesen kellemetlen magyarázkodás után, hogy mit is keresek ott és miért nem
várok a postai értesítésre, végre megkaptam a papírt. A doktornő vel nem találkoztam, egy adminisztrátor adta át nekem a papírt. Az udvaron elolvastam. Túl sokat nem értettem, de egy mező
egyértelmű volt:
Diagnózis: Klasszikus kevertsejtes Hodgkin-limfóma
Előzetes kutatásaim során (az orvosok fél füllel elcsípett konzultációi alapján tudtam, hogy erre gyanakszanak) tudtam mit jelent. Daganatos vagyok. 23 évesen, alig párhónappal a főiskola és pár héttel a szakdolgozatom befejezése előtt. És ez az a pont, ahonnan nem sok van meg. Ezután visszamentem az irodába, ahol a szakmai gyakorlatom töltöttem. Nem tudom megmondani mi történt aznap.
3 jelenet van meg: ahogy még a patológia parkjában felhívtam a szüleim, ahogy a kollégáim érdeklődésére csak átadom a leletet, mert nem tudom kimondani és amikor aznap este először kimondtam. Hangüzenetben mondtam el egy német barátnőmnek mi a helyzet. Egészen addig nem voltam rá képes, hogy hangosan is megfogalmazzam. A szüleimnek is csak felolvastam a leletet. Úgy tűnt, hogy ha nem mondom ki, akkor nem is válik igazzá. Akkor még bármikor kiderülhet,
hogy ez csak egy rossz álom és én bármikor felébredhetek. Valószínűleg ezért húztam. Másnap a hematológus mindent elmondott: mik a következő lépések, mi mivel jár és kb. meddig fog ez eltartani. Szerencsémre a Hodgkin limfóma gyógyulási aránya 85% és ennek 65%-a nem is esik vissza. Ennek biztatóan kellett volna hatnia, de annyira tompa voltam, hogy nem éreztem semmit. A dokim azonnal elkezdte intézni a PET-CT-t és a többi vizsgálatot. 2017. augusztus 22-én kezdtem a kemoterápiát.
A fent leírtak óta eltelt 2 év. 1 év azóta, hogy egészségesnek nyilvánítottak (vagyis, csak félig, de erről majd később). És tényleg úgy érzem, azóta új időszámítás szerint működöm. Van egy előtte és egy utána. Amikor megkaptam a diagnózist, egy kérésem volt mindenki felé: amennyire csak lehet törekedjünk arra, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, mint azelőtt. És így is lett. Mindig az adott
erőnlétemhez igazodva ugyan, de teljes életet éltem: eljártam dolgozni (2 hét munka, 1 hét táppénz felállásban), összejártam a barátaimmal, befejeztem a szakdolgozatom és lediplomáztam és amíg tudtam sportoltam is. De akkor miért is van ez az előtte-utána cirkusz?
Az adott kereteken belül igenis volt változás. Megváltoztak az emberi kapcsolataim, az életről való felfogásom és nagyon sok szempontból én is. És ez a változás még mindig tart. Hol könnyebb, hol nehezebb, de eddig úgy érzem pozitív.